Sanyi Viselt Dolgai

Sajnos az utóbbi időben nagyon elhanyagoltam a blogomat, bocsánatot kérek mindenkitől, aki emiatt nem hallott hírt felőlem, és esetleg már aggódott. Most feltöltöttem néhány képet is, ezek karácsony után készültek, az egyik épp ma. Itt lehet megnézni őket:

sanyi_2007

Az ünnepeket itthon, anyuval töltöttem. Nem tudom, mit írhatnék a karácsonyról, talán a legfontosabb, hogy nagyon szeretem a szaloncukrot, különösen a zseléset. És a családi látogatások során megismerkedtem egy igazi törpenyúllal, Igorral.
Mivel anyu mindig olvas, úgy döntöttem, ezt nekem is meg kell tanulnom, kaptam is egy könyvet, amit nagyon szeretek. Versek vannak benne és kimondottan gyerekeknek szól, tehát nekem, mégpedig furcsa állatokról. Persze nem tudom elolvasni, de már szinte fejből tudom őket, és úgy csinálok, mintha olvasnám. Mint a felnőttek.
Rajzolni is szeretek, csak az a baj, hogy anyu szerint csupa maszat leszek tőle, és akkor fürdenem kell. Már többször felvetődött ez a fürdés dolog, de én nagyon berzenkedek tőle. Egyelőre sikerült megúsznom, mert anyu mindig megsajnál és megkegyelmez, mert hát ő olyannak szeret, amilyen vagyok.
Ezen kívül kaptam egy saját sarkot anyu asztalán, hogy itt tudjak játszani a közelében, amíg ő tanul, mert a vizsgaidőszakban sokat lesz itt, és szeretné, ha szem előtt lennék. Nem is baj, hogy itthon maradunk, mert kint nagyon hideg van. Ugyan a hó nagyon tetszik, de anyu nagyon félt, hogy el fogo veszni benne. De majd ha jön a tavasz, akkor kimegyünk a játszótérre együtt a barátaimmal (akikről a galériában már képek is találhatók) és megtanulunk hintázni, mert már elég nagyok leszünk.

Most már igazán régen adtam hírt magamról, mivel a napot általában az egyetemen töltöm a szüleimmel. Sokszor már azt hiszem, egyszer csak az éjszakát is ott fogom tölteni. Anyu egyetemen, tanul vagy egyetemen van. Apu egyetemen van, dolgozik vagy csetel. Szerintem szokott mást is, de olyankor én inkább anyuval vagyok. Nem csoda, ha mindenféle új barátokra tettem szert. Csináltam is néhány fotót: az elsőn Bella mellett pózolok, ő anyu cicája, a másikon pedig egy madár látható, amit apu hajtogatott nekem :) Ugye, milyen fotogén vagyok? Most sajna mennem kell, mert le fogok maradni a kedvenc sorozatomról, amihez még túl kicsi vagyok... ;)

Lassan ismét itt az ideje, hogy hírt adjak magamról. Talán először megemlítem, hogy volt egy kis meghűlésem a napokban, de gyorsan kikúráltak a szüleim. Mivel újabban nagyon hideg van, különösen reggel, újabban apu vagy anyu táskájában közlekedek a városban, illetve anyu néha a kendőjébe bugyolál, hogy épp csak a fejem lógjon ki, mikor a parkban vagy az egyetem kertjében ücsörgünk. Általában olyankor apura várunk, aki mindig késik.
Azért az elmúlt hét sem volt eseménytelen. Voltam például múzeumban, a Szépművészeti Múzeumban, és jól megnéztem magamnak az inkákat. Aztán voltam például ógörög órán is, amiben az a jó, hogy ott vannak a szüleim. Egyébként nem nagyon értem. De szerintem ők sem nagyon értik. Én meg még úgyis kicsi vagyok. Ó, és esténként, ha nála vagyok, anyu mesél nekem mindenféle királyokról, akiknek nagyon furcsa neve van... igazából tiszta szerencse, hogy nekem apu adta a nevemet.

Megvallom, nem egyszerű dolog összeszedni a gondolataimat mindazon dolgokról, amik ez alatt a pár nap alatt történtek. Életem első tábora... És még milyen tábor!

Maga a táborbamenetel elég hirtelen történt, hisz gyakorlatilag előtte lévő nap találtuk ki, az apuval (az utóbbi időben rászoktam, hogy így hívom) együtt, hogy mi is lemegyünk segédkezni. Ez ugyanis nem akármilyen tábor volt - nem bizony. Apu édesanyja ugyanis gyógypedagógus, és őt kísértük el, segíteni táboroztatni Sopronban, és - ugyan csak egy nap erejéig - Bécsben is.

Őszintén szólva nagyon izgultam, hiszen soha nem láttam még hallássérültet - sőt, ami azt illeti egyáltalán semmilyen sérültet sem - és nem nagyon tudtam, hogy fognak majd elfogadni. Szerencsére teljesen elfogadóak voltak, és az első nap végére sokukkal már meg is barátkoztam. Ugyan az esti játékból (minden este volt valamilyen játék) még kimaradtam, mert nagyon kifárasztott az egész napos mászkálás, de másnap, harmadnap már engem is örömmel bevettek játszani. (valami nagyon furcsa társasjáték nevűvel szórakoztak. Pontosan nem értettem meg, mi a lényege, de nagyon szórakoztató volt mindenesetre)

És hogy mennyi mindent láttunk! Sopron szinte összes látványosságát megtekintettük, és egy teljes napot az országhatáron kívül, Bécsben tölöttünk. Alig tudtam betelni ennyi sok látnivalóval. Nehéz is lenne képek nélkül elmesélni mindent, így aztán apu segített csinálni egy ilyen fotóalbumot, ahová összeszedtük az összes képet, amit az út során csináltunk.
Úgyhogy innentől kezdve beszéljenek helyettem a képek:

Sanyi Sopronban és Bécsben (2007.08.22-29.)

Már jóideje annak, hogy nem írtam, pedig azt nem mondhatom, hogy az életem nem bővelkedik eseményekben. A múltkoriban például megismerkedtem a palacsintával. A tüzijátékos nap után ugyanis, annak örömére, hogy életem első augusztus 20.-i ünnepségét is láttam, elmentünk ünnepelni, egy Nagyi Palacsintázója  - nevezetű helyre. Itt ettem életem első marcipános palacsintáját - mondhatom, mennyei volt. Aznap egyébként sokat bicajoztunk, és a gazdiék elég későig beszélgettek egy a közelben lévő kávézóban, úgyhogy a mai napot aktív pihenéssel töltöttem (újabb filmek, és könyvek kerültek terítékre - hallottatok már valaha is a Harry Potterről?).

A fő izgalom azonban holnap veszi kezdetét - úgy néz ki ugyanis, hogy holnap reggel elutazhatok életem első táborába. Természetesen a gazdi is velem jön, de így is roppant izgalmas lesz  - már alig várom. Be is készítettem a fényképezőgépet, hogy minél több dolgot le tudjunk fényképezni, ha majd már ott leszünk. Az ott pedig nem máshol van, mint Sopronban. Alig várom már, hogy igazi külföldöt láthassak. Képzeljétek, lehet hogy még a Hundertwassert-házat is meg fogjuk nézni. Majd mindenképp küldök majd fényképeket!

Most viszont el is köszönök, holnap ugyanis nagyon korán kell kelni. Írok, amint hazaértem!

Az elmúlt néhány napot a másik gazdinál töltöttem. Még mindig nagyon meleg volt, de sokat sétáltunk, voltunk a Városligetben meg a Várban is valami vásáron. A társaság egész jó, többek között egy cicája és egy kutyája is van a gazdinak, akik egész barátságosak. Ami viszont nem annyira vicces, hogy így hétvégén szinte minden nap máshol alszunk, más lakásban, néha még a lakáson belül is más ágyban. Különös. De már egyáltalán nem vagyok fáradt, sikerült kipihennem a Szigetet. Ma egész délelőtt rajzfilmeket néztünk, amin sokat nevettünk. Most is tévézni fogunk, mert állítólag ilyen későn nem biztonságos mást csinálni, ilyen időben meg nincs is sok kedvem kimenni a lakásból. Olyan eső volt, hogy még az ablakon is beesett. Hűűű! De sajnos nem volt miatta tüzijáték. Állítólag majd szilveszterkor bepótoljuk, mert én olyat még sose láttam. Nem mintha tudnám, mi az a szilveszter...
Most megyek vissza tévét nézni, de majd igyekszem megint írni nemsokára, hogy mi újság velem.

A Sziget Fesztivál utolsó előtti napján pillantottam meg a két különös alakot először - már elsőre is sejtettem, hogy nem utoljára látom őket. Bár nem tűntek különösebben ellenszenvesnek, de azért volt valamiféle idegenkedés bennem.

Sokáig nézegették a csapatot, majd aztán ők is kiszúrtak maguknak engem, és egy asztalnál félreülve beszélgettünk is pár szót. Kiderült - amitől titkon a legjobban tartottam - nem másért jöttek, minthogy örökbe fogadjanak.

Tudom, furcsán hangzik ez valakitől, aki árván nőtt föl a többiekkel együtt, de őszintén megvallom, bárhányszor is álmodtam saját családról, és a körükben eltöltött karácsonyról, most mégis belémmart a felismerés - lehet, hogy elszakadok a többiektől. Mindazoktól akikkel kora gyermekkorom óta együtt nevelkedtem.

Persze, azért valahol örültem is, már csak azért is, mert ezek ketten (az egyikük kivételével) legalább nem tűntek olyan megátalkodottnak, mint egyik másikuk odakint a Szigeten.

Az árvaház vezetője is sokáig gondolkozott, mielőtt rá mert bólintani erre a nem mindennapi vállalkozásra - végülis azonban a két idegen sikerrel járt - és a Sziget utolsó napjának estéjén csatlakoztam hozzájuk, egy teljes évig tartó "utazásra".

Igazából komolyabban aggódni akkor kezdtem csak el, amikor már a HÉV-en ültünk, és végérvényesen magunk mögött hagytuk a Szigetet. Bármilyen zajos, koszos és saras is alkalmanként, azért mégiscsak az otthonom volt egy teljes héten át.

Az út különösebb izgalmakat - az alapvető szorongáson kívül - nem tartogatott, újdonsült gazdáimmal együtt én is bele-bele bóbiskoltam rajta. Gondolom ehhez a jelentős kialvatlanságon kívül a város szokatlan csöndessége is hozzájárult (hiszen a fesztivál után szinte még a belváros is csöndes tavaszi rétnek tűnhet alkalmanként)

Valamikor délután felé érkeztünk meg egyikük (a fiú) lakásához. Ugyan még a pontos beosztást nem beszéltük meg, de vélhetően valamilyen heti beosztás mellett fogok egyiküknél, illetve másikuknál lakni.

A lakás bár nem túl nagy - 32 négyzetméter is alig ha van - de annál kényelmesebbnek tűnik. Minden telis-tele van növényekkel, meg fa-bútorokkal. Azt nem mondom, hogy tűzbiztos, de a harmadik emeleten nem is nagyon valószínű, hogy ebből lenne gond.

A fiún kívül még ketten laknak a lakásban - a húga és az édesanyja ha jól emlékszem. Szimpatikusnak tűnnek, de túl sokat még nem beszélgettem velük. Az első itt töltött napom ugyanis elsősorban heveny alvásból és tévézésből állt. A Sziget után ez tűnt a kikapcsolódás legjobb módjának.

Viszont lassan itt az idő, hogy elköszönjek - későre jár az idő, és az újdonsült gazdi igencsak nehezményezi hogy ilyen későn is fent vagyok még. Így tehát pár kép csatolása után be is fejezem mára. Holnap majd még jelentkezek!